A képernyőidő nem gonosz, csak másképp kell rá gondolni!

A technológiai iparágban dolgozva gyakran tapasztaljuk, hogy bár ebben a szektorban ténykedünk a nap legnagyobb részében, a gyerekeink viszonyát ugyanehhez a területhez pont olyan nehezen kezeljük, mint azok a szülők, akik teljesen más foglalkozást űznek. Egy Jordan Shapiro nevű kutatót ugyanez a cipő szorította, mígnem utánajárt a dolognak és érdekes dolgokra jött rá.

Délután, amikor hazamegy a munkahelyéről Shapiro, gyerekei a laptopjaikkal ülnek a nappaliban és ő maga is csatlakozik ehhez, amikor leül az íróasztalához. Míg a srácok videókat néznek, játszanak a gépeiken, ő válaszol néhány levélre és még elintéz pár dolgot, amit aznapra tervezett. Ha ilyenkor belépne az ajtón egy idegen, tulajdonképpen az első benyomása az lenne, hogy itt nem jól haladnak a dolgok, az apa és a gyerekek is magukba zárkózva, magányos szigeteket alkotva tapadnak a képernyőre, a személyes kommunikációt teljesen mellőzve. Pedig – Shapiro szerint – ez korántsem az, aminek látszik, ők ugyanis „párhuzamos játékban” vannak. Mildred Parten Newhall szociológus 1929-es tanulmányából származik ez a kifejezés, amely azt fedi, amikor a kisgyerekek önállóan játszanak, közvetlenül a társaik mellett. Ha bekukkantunk egy óvodába, gyakorlatilag ezt látjuk. A gyerekek együtt ülnek az asztaloknál vagy a padlón és bár ugyanazokat a tevékenységeket folytatják, de kevés figyelmet fordítanak egymásra.

A tudósok csak a 20. század végén jöttek rá, hogy a párhuzamos játék nem olyan magányos tevékenység, mint amilyennek látszik. A gyerekek még a párhuzamos játék közben is kommunikálnak és kapcsolatba lépnek egymással, fontos tényező, hogy bár magukban, de nem egyedül játszanak, tevékenykednek. Pont ilyen az egymás mellett kütyüzés is, bár mindenki a saját eszközére koncentrál, de azzal, hogy ezt egymás mellett teszik, mégis egyfajta közösségben, együttlétben, egymásra figyelésben vannak. Olyan ez kicsit, mint amikor egy házaspár vasárnap reggel a kávézás közben az újságot olvassa. Bár mindenki elmélyed a maga világában, egy-egy apróságot megosztanak egymással, élvezik egymás közelségét és valójában értékes időt töltenek együtt, amiből töltődhetnek és intimitást idéznek elő.

Amikor a család a nappaliban a kanapán heverészve gépezik, netezik, online játszik gyakran ugyanígy megoszt egymással egy-egy linket, felolvas valamit, ami érdekes vagy megosztja a többiekkel, hova jutott el a játékban. Shapiro feleleveníti, hogy a gyerekei időnként elvonulnak a saját szobájukba, de gyakran együtt ülnek az ágyon, közel egymáshoz és úgy gépeznek. Egyedül akarnak lenni, de mégis igénylik a másik jelenlétét. Szeretik egymás társaságát, de pihentetőbb abban a pillanatban a maguk világában lenni, mert az egymással játszás azt is jelenti, hogy konfliktus adódhat, az együttműködő játék során fáradtságot jelenthet az, hogy figyelni kell a másikra, a béke érdekében párhuzamosan a játékra is. A párhuzamos játék pihentetőbb ebben a szakaszában a napnak, miközben a közösség, egy együtt vagyunk érzése megteremtődik.

A magányos, a párhuzamos és az összehangolt játék közötti váltás képességének elsajátítása alábecsülhetetlen kompetencia, amely egészen pontosan leképezi azokat a készségeket, amelyekre egy munkahelyen is szükség van. Egy felnőttnek tudnia kell, hogyan lehet hatékonyan dolgozni egyedül és elvégeznie a feladatait, tudnia kell, hogyan végezze el a feladatait, miközben valaki más mellett ül és tudnia kell csapatban dolgozni is olyan projektekben, amelyek együttműködést igényelnek.Függetlenül attól, hogy a gyerekek képernyőn játszanak, vagy fizikai játékokkal, ugyanezeket a képességeket gyakorolják. Ahogy a távmunka egyre jobban elterjed, úgy lesz egyre fontosabb, hogy az emberek képesek legyenek megtanulni a különböző interakciók közötti váltásokat. Például, egy délelőtt alatt, az egyedüli munkát követően jön egy konferenciabeszélgetés, délután pedig közösen kell elkészíteni egy feladatot skype-on egy kollégával.

A fentiek tanulsága összefoglalva, hogy mindenkinek szüksége van egy fárasztó nap végén egy bizonyos időre, amit egyedül tölt. Ezt az időt lehet egy közös teret megosztva, „párhuzamos játékkal” tölteni, alkalmazkodva egymás társaságához. Majd, ha már mindenki megkapta a maga idejét, el lehet kezdeni valamit közösen játszani, akár Xboxon is. A gyerekek az esetek nagyon nagy százalékában gondolkodás nélkül hagyják ott a saját eszközüket, ha egy közös játék kezdődik. És hogy ez online vagy offline társasjáték, közös főzés vagy filmnézés, majdnem mindegy is, hiszen a lényeg abban áll, hogy a „párhuzamos játékról” mindenki átvált a „közös játékra”.

Ez a stratégia a nap egyik részéről a másikra átállás stresszének kezelésére irányul és ha elfogadjuk, hogy a képernyőidő nem jelent egyet a magányos leépüléssel, hanem egy új forma, amiben tájékozódnunk és léteznünk kell, akkor nem kell bűntudattal mérgezni a családi életünket.